Bejelentés



Ferrari Történet
Nekem mindegy csak a színe legyen VÖRÖS!

MENÜ








ENZO FERRARI




"A Ferrari álmaim megtestesülése.
Mindez azonban több gyönyörű és lenyűgöző autóknál.
Számomra a tökéletességet nem a technika hordozza, hanem annak folyamatos fejlődése.
Az evolúció, amely végső soron biztosítja álmaim folytonosságát..."
(Enzo Ferrari)

Enzo Ferrari egy sértődékeny, csökönyös, akarnok, az igazát akár csalással is megvédeni hajlandó, a valóság szemébe port hintő autóipari primadonna volt.
Egy borzalmas zsarnok, aki viselkedésével mindenkit elriasztott magától.

Ki is volt ez az ember?
Miért lettek oly híresek az autói?
Mi volt a titka?
Talán az elvakult elszántságban keresendő a magyarázat.
Ferrari versenyautókat akart építeni, és a leglehetetlenebb időszakban meg is tette ezt. Sikeres akart lenni versenyautóival, az utcai autók soha nem érdekelték, legfeljebb a konstrukciós megoldásaikra volt kíváncsi.
Az utcai autóknak egyetlen szerepet szánt: kihúzni velük a gazdagok zsebéből a versenyzéshez szükséges pénzeket.

1898 február 18-án született Modenában, egy tehetős polgári család gyermekeként.
A hatalmas hóvihar miatt édesapja csak két nappal később tudta a hatóságokat értesíteni, így végül két születési bizonyítványt állítottak ki a kis Enzonak.

Az iskola sosem érdekelte,hiába szerették volna szülei, hogy tanuljon.
Míg bátyja, Alfredo szorgalmasan bújta a könyveket, Ő inkább biciklizett, patkányokra vadászott, vagy az otthon tartott galambokat nevezte be versenyekre.

10 éves volt mikor apja elvitte a Coppa Florio versenyre.
Enzo szemtanúja lehetett, amint Felice Nazzaro egy lángokat köpő, hatalmas, démoni Fiattal megnyeri a futamot.
Onnantól fogva kizárólag a versenyautók bűvöletében élt.

Az apai szigor, és pofonok sem tudták rákényszeríteni Enzora, hogy tanuljon és mérnök váljon belőle.
Inkább újságíró lett. 16 éves korában jelent meg legelső tudósítása egy futbal meccsről.

Az I. Világháború a Ferrari család számára is drámaian zárult.
1916-ban Enzo édesapja tüdőgyulladásban meghalt, bátyja pedig a fronton elesett.
Amikor Enzo 1918-ban leszerelt a hadseregtől, nem volt több vagyona a kezében tartott katonai ajánlólevélnél.
A családi vállalkozás a háború alatt tönkrement, így öröksége nem volt, és képzettsége sem.
Mindezek mellett még utópisztikus vágyakat is kergetett: a lehető leghamarább versenyautók közelébe akart férkőzni. Óriási reményekkel munkára jelentkezett az akkor már hatalmas Fiatnál.
Semmi sikerrel.
(Mekkora nagy elégtétel lehetett Enzo számára, amikor évtizedekkel később a Fiat hatalmas fantáziát látva a Ferrariban jelentős tőkeemeléssel üzletrészt vásárolt a cégben)

Alkalmi munkákat vállalt, hogy édesanyját és magát eltartsa, majd egy teherautó-felépítményeket készítő,torinói céghez felvették sofőrnek.
Ott ismerkedett meg Ugo Sivoccival, a szintén felépítményeket készítő, de az autósport irányában is kitérőket tevő CMN cég teszt- és versenypilótájával.
Ferrari már abban az évben Sivoccival versenyzett a Targa Florión, ahol alaposan le is bőgtek a CMN-ekkel – Sivocci hetedik, Ferrari kilencedik lett.


1920-ban már a milánói Alfa Romeo-hoz szerződik és a szicíliai körversenyen második helyezést ér el.
Nagyjából ekkor fedezi fel magában kereskedelmi képességeit is, és Alfák értékesítésére vállalkozik.
Erőszakos, de mégsem bántó stílusával rövid idő alatt az egyik legjobb márka-képviselővé válik.

Házasság
1923-ban kötött házasságot egy táncosnővel, Laura Domenica Garello-val.
Házasságukat igazi olasz temperamentum jellemezte, tele rengeteg veszekedéssel és sok gyönyörű pillanattal.

1924-ben megalakítja saját tunning műhelyét,
majd a saját versenyistálló megalapítására 1929-ben került sor.
Enzo az Alfák további feljavítását tűzte ki célul.

1932-ben megszületik fia, Alfredo Ferrari (becenevén Dino)
Ekkor Enzo végleg befejezte az aktív versenyzést.
És igaz, hogy sem képzett mérnök nem volt, sem pedig sikeres autóversenyző nem lett belőle, viszont a tehetséges emberek kiválasztásában különleges képessége volt.
Csapatfőnöki irányítása alatt 1932-33- ban az Alfa P3-as versenykocsik mindenkit legyőztek, aki kiállt ellenük.
1933-tól az Alfa nem tartott fenn hivatalos gyári csapatot, és a P3-as autókat is kivonta a versenyzésből.
Ferrariék visszatértek a régebbi Monza autókhoz, és ezeken jelent meg előszőr az ágaskodó lovacska emblémája.
Néhány évig még kaptak támogatás az Alfától, de ott is anyagi nehézségekkel küszködtek, így 1938-ban a menedzsment visszavitte a versenycsapatot a gyár falain belülre.
Így a Scuderia Ferrari meg is szűnt,Enzo az Alfa Corse nevű csapatot irányította tovább.
Az új főmérnökkel sorozatos összetűzései miatt azonban néhány hónap múlva otthagyta a céget, és az értékesebb embereket magávalvitte Modenába.

Lényegében ezzel meg is alakult a Ferrari mint vállalat.
Ahhoz, hogy autógyárrá váljon, kellett még várni egy évtizedet.

A II. Világháború végén egy bomba lerombolta az üzemet.
Ekkor határozta el, hogy Maranelloban (ahol volt egy kis birtoka) építi újjá saját vállalatát.

1945 folyamán a maranelloi csarnokokat újjáépítették, és Enzo, aki a háború alatt a hadimegrendelésekből szép vagyonra tett szert, elhatározta, hogy eljött az idő, hogy ismét elinduljon a sportkocsi gyártás.

Az első Ferrari 1947-ben készül el, és 1950-ben már ott állt az addigra Forma 1-es világbajnoksággá szervezett Grand Prixek első futamán.
(Ma már nincs olyan csapat a Ferrarin kívül, amelyik ott lett volna az első világbajnoki év versenyein is.)

Elkezdődött tehát Enzo saját autóinak élete, azaz a A FERRARI TÖRTÉNETE



A "SCUDERIA" MEGSZÜLETÉSE:

Enzo amikor nevet keresett cégének, a
"Mutina Ferrari"-t választotta, melyben a "Mutina" a cég működési helyének,
Modenának a latin elnevezése.
Ezt a hatóságok azonban nem engedélyezték, így végül is a Ferrari a cégnek akkor otthont adó istálló épületről (scuderia) kapta a nevét.
Innen ered az autóversenyben a csapatok megjelölésére máig is szolgáló "istálló" elnevezés.

"CAVALLINO RAMPANTE" azaz "UGRÓ LOVACSKA":

A jelkép Enzo egyik Gran Prix győzelméhez kapcsolódik.
1923-ban Ravennában a Savio versenypályán aratott siker után felkereste őt Enrico Baracca gróf és felesége,akik a versenyek rajongói voltak, és Enzo szorosabb ismeretségbe került velük.
Ők kérték meg rá, hogy viselje autóin a háborúban elhunyt vadászpilóta fiuk jelképét.
"Egy napon egy képet nyújtott át nekem Paolia grófné, rajta egy fekete ágaskodó csikóval. Ferrari, – mondta – tegye fel a fiam kedvenc lovát a versenyautójára. Ez volt a repülőjére festve, amellyel légi győzelmeit aratta. Szerencsét hoz!
Én rá is tettem az autómra. Csak a hátteret változtattam meg: Modena kanárisárga színét vettem alapul."
– emlékezett vissza Enzo a történtekre.

...LEGYEN VÖRÖS...:

Az autók versenyszíneit annak idején a nemzeti hovatartozás alapján határozták meg.
A sötétzöldet kapták az angolok, kékek lettek a franciák, fehérek a németek, sárgák a belgák és hosszas vivódás után pirosak az olaszok.
Az Egyesült Államokban azonban már volt egy hagyományosan vörös istálló, és Ferrarinak, ha indulni akart a versenyeken, be kellett érnie a kék-fehér kompozícióval.
Enzot azonban nem olyan fából faragták, hogy beletörődjön egy ilyesfajta diktátumba.
Amikor Amerikába ment, rész vett egy rendkívül rangos fogadáson, ahol mindenféle aperitifet szolgáltak fel, csak piros színű nem volt közöttük.
Enzo addig nem nyugodott, amíg a pincérek nem kerítettek számára valami élénkvöröset, mert csak azzal volt hajlandó koccintani.
"Jegyezzék meg, hogy számunkra csak egyetlen szín lehetséges!" – mondta. A kínos közjáték hatására hamarosan Amerikában is jogszerűen startolhattak Ferrari
tűzpiros "versenylovai", melyek ekkor még nem önálló márkával ellátott, saját autók voltak, hanem feljavított Alfák és Lanciák.


1952-ben a Munka Lovagja címet is megkapta Olaszországban, az iparért tett szolgálataiért, és az Ország hírnevének emeléséért.

Sajnos ekkortájt kiderült, hogy fia Dino, izomsorvadásban szenved, s bár mindent megtettek gyógyításáért, Dino 1956 június 30-án elhúnyt.

Fia halála után még visszahúzódóbb lett, versenyekre már nem járt, otthonról telefonon hallgatta meg az eredményeket.
Helyette felesége volt az, aki a helyszínen irányította a csapat munkáját.

A 60-as években a Ferrari a Forma1-en kívűl különböző túrakocsi-bajnokságokon is indult, és a közúti típusaik is olyannyira népeszrűnek bizonyultak, hogy alig tudott lépést tartani a kereslettel.
A Ford felajánlotta, hogy átveszi az irányítást, ám Enzo inkább olasz segítséghez folyamodott, és 1969-ben az Agnelli család, azaz a FIAT átvette a részvénytöbbséget.
Enzo Ferrari továbbra is a cég élén maradt.

Enzo törvénytele fia

Piero Lardi a 60-as évek végén lépett be a Ferrarihoz, és mivel nagyon hasonlított apjára, a titok nagyon gyorsan kiderült.
Enzo felesége természetesen hevesen tiltakozott a szeretőtől született fiú ellen, és ez olykor kihatott a cég működésére is.
Enzo felesége halála után (1978) örökbefogadta Lardit, és a fiú a cég igazgatótanácsában is helyet kapott.

A "Commandantore" -mint már említettem- köztudottan elviselhetetlen, és szélsőségesen öntörvényű ember volt.
Legendák születtek arról,hogy még a miliárdos vevőit sem kímélte.
Hiába fizettek jó előre az autóért tetemes összegeket, sokszor hónapokig kellett várniuk, és eközben meglehetősen lekezelő bánásmódban részesültek, amihez természetesen nem voltak hozzászokva.
Sokszor éppencsak szóba álltak velük.
Maga Enzo Ferrari pedig a legritkább esetben jött ki a dolgozószobájából egy-egy világhírességhez.

Mindemellett alkalmazottaival és versenyzőivel sem bánt kesztyűs kézzel.
A sajtót is nagyívben kerülte, interjúk sem készülhettek vele.
Az új autók is legtöbbször már csak az első tulajdonosnak köszönhetően kerültek nyilvánosságra.

Ferrari kizárólag az autóversenyzést szerette.
Sokáig nem is volt hajlandó „nagyobb” mennyiségben utcai autókat készíteni, erre a
lépésre csak a kényszer vitte, mert a versenyzés rengeteg pénzbe került.

Érdekes azonban, hogy Ferrari alig járt el az autóversenyekre.
Főleg telefonon tartotta a kapcsolatot az emereivel.
Gondolkodásában is meglehetősen maradi volt, vetélytársai közül legtöbbször
ő volt a legutolsó aki a jobb eredményekhez vezető megoldásokat bevezette, sőt ellenségként tekintett bárkire, bármilyen újító ötlettel mert előállni cégénél.
Minden lépést ő szeretett kezdeményezni.

Az, hogy valóban ennyire embergyűlölő és lelketlen volt, vagy csak a szegény származása miatt utálta annyira a gazdakokat és a felhajtás, sosem derült ki.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy szinte mindenki utálta.
Sikerét és tehetségét azonban senki nem vitatta.

Enzo Ferrari 1977-ben, 79 éves korában vonult vissza a cégvezetésből, megtartva azonban továbbra is tanácsadói jogát.

Egy évvel később kilépett a FOCA-ból, miután összekülönbözött Bernie Ecclestone-nal.

1979-ben Pertini, az olasz köztársasági elnök az Olasz Köztársaság Nagykeresztjének lovagi címével tüntette ki.

Enzo Ferrari 84 éves koráig tudott aktívan részt venni a száguldó cirkuszban, majd romló egészsége rákényszerítette a teljes nyugdíjbavonulást.

1988 augusztus 14-én, 90 éves korában szívelégtelenségben elhunyt.

És mi lett életútjának végeredménye?
Neki sikerült az, ami csakis a legnagyobbak sajátja:
Az üzlete valamennyi szintjén egy stabil, önmagukat hosszútávon életbentartó közösségeket generált.











Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?



bigapu [ 2010-10-23 06:56 ]

Gerhard Berger-t fiaként szerette.erről nincs egy szó sem



sanyi [ 2009-05-01 09:07 ]



szerintem nem ojan jo mert nincs is semmijen kép kirakva az enzo ferrárirol.Nekm nagyon tetszene hogyha lenne sok kép.
Csak ennyi a véleményem






































































































































Angeleyes [ 2008-10-04 16:08 ]

Ó, igen, fura emberke volt.:)
És kösz, hogy ezt végre valaki ilyen részletesen leírta.







Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!