Az első F1-es futamra 1950. május 13-án Silverstone-ban került sor.
Az egykori katonai reptérre százötvenezer néző zarándokolt ki, hogy saját szemével lássa a vb első versenyét.
A rajtrácson 21 autó sorakozott fel.
A Ferrari a várva várt megmérettetéstől elmaradt, mert későn lett kész a 125F1.
Ekkor még nem igazán sikerült kiheverni a II. Világháború pusztítását, és még csak a háború előtti autók voltak versenyben.
A Forma-1-es világbajnokság első éveiben az olasz gyárak domináltak, egyedül a Mercedesnek termett még babér mellettük, a pilóták közül pedig ketten, Juan Manuel Fangio és Alberto Ascari emelkedtek ki, ők ketten öt év alatt négy vb-címet nyertek.
Az olasz Alfa Romeo csapata verhetetlen volt ebben az évben.
Mind a hat európai versenyt egy 158-as autó nyerte, amely egy háború előtti fejlesztés volt. Három nagydíjat Giuseppe Farina nyert és ugyanennyiszer sikerült Juan-Manuel Fangionak is elsőként a célba érnie.
A kivételes helyzetű Indianaplis 500-as versenyen Johnnie Parsons nyert.
(Az 500 mérföldes verseny nem kapcsolódott szorosan a világbajnoksághoz, ugyanis ott más szabályok voltak érvényben, európai pilóták illetve csapatok pedig csak ritkán indultak az eseményen.
Mindezek ellenére az ott szerzett eredmények 1960-ig beleszámítottak a bajnokság alakulásába.)
Az első Formula–1-es szezont Farina nyerte, aki az utolsó futam előtt még csak a harmadik helyen állt Fangio és Fagioli mögött, de az Olasz Nagydíjon elsőként érkezett a célba, így kilenc pontot szerzett.
Fangio a futamon kiesett, ezért ő nem kapott pontot.
Fagioli bár a futam előtt második volt a pontversenyben, sőt, a futamon szerzett pontjaival együtt a második helyen is maradt volna, de csak az évadban elért négy legjobb helyezés számított, így a harmadik helyre szorult.
Alberto Ascari bár második lett Monzában,
6 pontját megosztotta Ferrais csapattársával, Dorino Serafinivel, akinek autóját verseny közben átvette.
Így lecsúszott a negyedik helyről és a bajnokságban az ötödik helyen zárt.
1951
Az Alfa Rómeók nem sokat fejlődtek az előző szezon óta, és az évad közben sem tudtak intenzív fejlesztést folytatni, így bár a csapat az élmezőnyben maradt, a Ferrari feljött rá, sőt az év végére már a Scuderia tartott előrébb a fejlesztésekben.
Ennek ellenére az Alfa Romeo nyerte meg a bajnokságot.
Viszont az Alfa Romeo fejlesztési potenciálja végére jutott, miközben a Ferrari lankadatlanul képes volt tovább fejlődni.
Ez már előre jósolta az erőviszonyok megváltozását.
A világbajnokság évadnyitó futamán, a Svájci Nagydíjon az előző évadnak megfelelően az Alfa Romeók uralták az időmérőt.
A négy Alfa Romeo szerezte meg az első öt rajtkockából négyet, csak a Ferraris Luigi Villoresi ékelődött az Alfák közé, a 3. rajtkocka megszerzésével.
Fangio rajtolt a pole pozícióból, majd a verseny leggyorsabb körét megfutva az első helyen végzett.
Mögötte, a Ferraris Piero Taruffi futot be, aztán a három Alfa Romeo pilóta következett, Nino Farina , Consalvo Sanesi, Toulo de Graffenried sorrendben.
Alberto Ascari a hatodik lett, így nem szerzett pontot.
A harmadik Forma 1-es futam a Belga Nagydíj volt.
Ismét Fangio szerezte meg a pole pozíciót, ismét Farina indult másodiknak, és ismét a Ferraris Luigi Villoresi szerezte meg a harmadik rajtkockát, ám ezúttal már a csapattársa, Alberto Ascari indult mögüle a negyedik helyről.
Fangio jól versenyzett, vezette a versenyt, és a futam leggyorsabb körét is ő futotta, de a 36 körös verseny 32. körében kiesett, így a győzelem Farina ölébe hullott.
Mögötte az időmérőn is jól szerepelő Ferrai pilóták futottak be, a kvalifikációhoz képest fordított, Ascari-Villoresi sorrendben.
Ezután következett a Francia Nagydíj.
A rajtrács élén a szokásos Alfás páros, a szokásos Fangio-Farina sorrendben, mögöttük pedig a szokásos Ferraris páros, ezúttal Ascari-Villoresi sorrendben.
Ascari már a 10. körben kiesett, de átvette a harmadik számú Ferraris pilóta, az argentín José Froilán González kocsiját.
Fangio pedig az 55. körben esett ki, de átvette az Alfa harmadik számú pilótájának, Luigi Fagiolinak a kocsiját.
A 77 körös futam végén Fangio majd egy perc előnnyel Ascari előtt ért célba. A harmadik helyen Villoresi 3 kör hátrányban futott be, a negyedik Ferrarit vezető angol Reg Parnell lett.
A Ferrarik versenyről versenyre fejlődtek, és az ötödik futamon, a Silvertone-ban rendezett Angol Nagydíjon megtörtént az áttörés.
José Froilán González megszerezte a pole pozíciót Fangio elől és megnyerte versenyt.
A hatodik futamnak egy az előző szezonhoz képest új pálya adott otthont.
A Német Nagydíj helyszíne a majdnem 23 km hosszú Nürburgringi pálya.
A négy Ferrari szerezte meg az első hat rajtkockából négyet.
A pole pozíciót megszerző Ascari mögött csapattársa González, mögöttük két Alfa Romeo Fangio és Farina, majd újra két Ferrari Luigi Villoresi és Piero Taruffi. Minthogy Farina a 20 körös verseny 8. körében kiesett, a pontszerző helyeken erős Ferrari dominancia alakult ki. Az öt pontszerző Ascari, Fangio, González, Villoresi és Taruffi mögött már mindenki körhátrányban volt.
Az ezt követő Olasz nagydíj Monzában bár Ferrari fölényt ígért, az időmérőn ismét a két alfás remekelt, Fangio-Farina sorrendben. Mögöttük sorakozott fel a négy Ferrari, Ascari-González-Villoresi-Taruffi sorrendben. Farina már a 80 körös verseny 6. körében kiesett
motormeghibásodás miatt, de aztán átült Felice Bonetto Alfájába.
Fangio nem volt ennyire szerencsés, mikor szintén motor problémák miatt kiállásra kényszerült, már nem volt kivel cserélnie.
Így végül az 1951-es Olasz Nagydíjon, Monzában, olasz közönség előtt a Ferrari megünnepelhette első kettős győzelmét, melyet az Ascari-González befutó hozott. És bár Farina végül harmadik lett, nem kapta meg a teljes négy pontot, mert meg kellett osztania Bonettoval.
Az utolsó futam a Spanyol nagydíj volt.
Fangio három pontos előnnyel Ascari előtt érkezett Barcelonába. González további négy ponttal volt csapattársa mögött. Fangio az előző évben megtapasztalhatta, milyen az, mikor az ember pontelőnyből veszíti el a világbajnoki címet, az utolsó futamon. Fangio félelmei felerősödtek, mikor a tavalyi évadzáróval ellentétben, már az időmérőn kikapott. Ascari szerezte meg a pole pozíciót, mögötte Fangio, aki mögött másik riválisa, a honfitársa, González várhatta a rajtot. De Fangio végül magabiztosan nyerte a futamot, ráadásul megfutotta a verseny leggyorsabb körét, esélyt sem adva a riválisainak. Mögötte González és Farina volt a befutó.
Fangio tehát nemcsak megőrizte, növelte is előnyét, és végül magabiztosan megnyerte a világbajnoki címet.
1952-53
Az Alfa Romeo, képtelen volt finanszírozni egy új autót, ezért visszavonult a Forma 1-ből, annak ellenére, hogy annak első két szezonját uralta.
A BRM is válságban volt, így a francia és német konstruktőrök távolmaradása miatt veszélybe került ez a sportág.
A szervezők belátták, hogy a száguldó cirkusz érdekeit szemelőtt tartva át kell írni a szabályokat, és engedélyezték a Forma2-es autókat, amelyeket kétliteres, szívófeltöltésű, vagy 500 köbcentis motorok hajtottak.
Enzo már egy ideje készült a változtatásokra, és ezt rábízta Aurelio Lamperdi tervező mérnökre, aki az Ferrari500-ast egy kompakt és könnyű négyhengeres soros motorral tervezte meg.
Már a teszteken bebizonyosodott, hogy egy fürge, és a súlyelosztásnak köszönhetően, egy fordulékony versenyautó született.
A Ferrari 500F2 mérföldkövet jelentett a csapat történetében, hiszen ezzel a versenyautóval szerezte meg a maranelloi csapat az első Világbajnoki címét.
Nyolc nagydíjon hét győzelmet ért el.
Ebből hatot Alberto Ascari, egyet pedig Piero Taruffi tudhatott magáénak.
Tehát az 1952-es évre, az Alfa Romeo visszavonulásával a Ferrari komoly vetélytárs nélkül maradt.
Nino Farina a Ferrarihoz igazolt, Fangionak pedig egy év eleji balesetben megsérültek a nyakcsigolyái, így az egész szezont kénytelen volt kihagyni.
Alberto Ascari pedig kihagyta az évadnyitót, mert az Indinapolis 500-asra készült, ahol viszont eredménytelenül versenyzett. Az évad esélyesének Farinát tartották, legnagyobb vetélytársának pedig az egy évvel ezelőtti világbajnoki második helyezettet, Ascarit.
Az évadnyitóra Svájcban került sor. A Pole pozíciót a Ferrarihoz igazolt Nino Farina szerezte meg, a szintén Ferraris Piero Taruffi előtt. Farina vezette a versenyt, de a 16. körben motor problámák miatt kiállni kényszerült, ezért átvette francia csapattársa Andrea Simon autóját, de az 51. körben annak is meghibásodott a motorja. A győzelem így Pierro Taruffi ölébe hullodt, aki a verseny leggyorsabb körért járó egy pontot is magáénak tudhatta.
A második verseny az Indianapolis 500-as volt. Alberto Ascari is indult. Ő volt az egyetlen nem amerikai induló. De a verseny feladására kényszerült.
Az ezt követő Belga Nagydíjon, a rajtrács első három pozícióját a Ferrarisok szerezték meg, Ascari-Farina-Taruffi sorrendben. A három Ferraris zavartalanul köröztek az élen, amíg Taruffi a 13. körben balesetet nem szenvedett, és azután már csak az Ascari-Farina páros autózott a mezőny előtt. A két ferraris bajnokesélyes közül Ascari bizonyult a gyorsabbnak.
A szezon negyedik versenye a Francia Nagydíj volt, amit ezúttal új helyszínen, a Rouen-Les-Essarts pályán rendeztek meg. A rajtrács első három pozícióját ismét a három Ferraris pilóta szerezte meg, ismét Ascari-Farina-Taruffi sorrendben. És ezúttal minden probléma nélkül, mindhárman be is értek a célba.
Az angliai Silverstone-ban, is Ferrarik indultak az első három rajtkockából. A versenyt ismét Ascari uralta, megfutotta a leggyorsabb kört, és lekörözte a második helyen befutó csapattársát, Turaffit. Farina a hatodik helyen futott be, így nem szerzett pontot.
A hatodik futam, a Német Nagydíj volt a Nürburgringen. Az Ascari-Farina duó után a Gordini csapat két pilótája következett, és csak mögülük indult Taruffi és a szintén ferraris svájci, Rudi Fischer.
A versenyt végül a négy Ferrari fejezte be az élen (Ascari-Farina-Fischer-Taruffi sorrendben).
Ez volt minden idők legnagyobb Ferrari fölénye (és általában csapat fölény is) a befutók sorrendjét tekintve.
A Forma 1 történelmében először fordult elő, hogy egy pilóta a világbajnokság utolsó futama előtt bebiztosította magának a bajnoki címet.
A Ferrari számára a következő esztendő is eredményes volt.
Az 500F2-vel 1953-ban Ascari megismételte előző évi bajnoki sikerét, és a csapat pilótái a pontversenyben az első öt hely közül négyet megszereztek.
Néhány kritikus persze észlelte a konkurens csapatok fejlődését is, de a Ferrari szárnyalásától még mindíg elmaradtak.
Még az 1953-ban visszatért Fangio is kénytelen volt az összesítésben a második hellyel beérni.
Ez is csak azért sikerülhetett neki mert Monzában Ascari balesete után ő állhatott fel a dobogó legfelső fokára.
A Ferrari tehát megérdemelten tudhatta maga mögött ezt a két nagyszerű évet az 500F2-vel,
viszont a Forma-2-es szabálymódosítások után egyértelmű volt, hogy az autó sikersorozata végetért.
