1960 Jack Brabham (Cooper-Climax)
1961 Phil Hill (Ferrari)
1962 Graham Hill (BRM)
1963 Jim Clark (Lotus-Climax)
1964 John Surtees (Ferrari)
1965 Jim Clark (Lotus-Climax)
1966 Jack Brabham Brabham-Repco)
1967 Denis Hulme (Brabham-Repco)
1968 Graham Hill (Lotus-Ford)
1969 Jackie Stewart (Matra-Ford)
F1: 1960-70
A 60-as években nagy változások indultak útnak a Forma-1 világában tudományos és technológiai felfedezések következményeként.
A „modern korba” való átmenet választóvonala 1960 szeptember 4-e volt.
A monzai Olasz Nagydíjon aratott utoljára győzelmet orrmotoros versenyautó Phil Hill vezetésével. (Ferrari246)
Ezzel a versennyel véget is értek az 1954 óta egyeduralkodó 2.5 literes motorokkal vívott körpályaversenyek.
A 1.5 literes motorokra való átállás ismét rivaldafénybe emelte a Ferrarit.
Enzo Ferrari jóváhagyta a hátsókerék-meghajtásra való átállást, már csak azért is, mert tudta, hogy a Ferrarinak van a legütősebb motorja, míg az angoloknak a nyolchengeres elkészültéig még a régi négyhengeres Climax-szal kell boldogulniuk
1961-ben a Ferrari pilótái győzelmet győzelemre halmoztak.
Wolfgang Von Trips és Phil Hill jóformán csak egymással csatáztak, és Monza már majdnem az amerikai pilótát ünnepelte mikor tragédiába torkollott a verseny.
Jim Clark összekoccant Von Tripsszel, és Trips kirepült az autóból.
Von Trips halálán kívűl még 12 néző is életét vesztette mikor a száguldó autó közéjük csapódott.
A Világbajnoki címet Phil Hill nyerte el.
1962-ben Colin Chapman előrukkolt a Lotus25-tel, ami az első olyan lemezekből szegecselt versenyautó volt, amelyben a pilótának a korábbinál vízszintesebb pozícióban kellett elhelyezkednie.
Ezzel a Lotus új fejezetett nyitott, bár ebben az évben Graham Hill vitte el a Világbajnoki címet a BRM Type57-tel.
1963-ban Lotus Világbajnok lett Jim Clarkkal.
1964-ben ismét Ferrari pilóta diadalmaskodott.
John Surtees volt az egyetlen pilóta, aki motorkerékpár- és autóversenyen is Világbajnoki győzelemig vitte.
1965 ismét a Lotus éve volt, Jim Clark megismételte sikerét, miközben Chapman már a Lotus49-et készítette elő, amely 1967-ben bevezette az önhordó funkciójú motort.
( a hátsó futómű tartószerkezeteként már nem az alvázban kialakított bölcső szolgált, hanem maga a hajtómű.)
1966-ban a 3literes hajtóművekre való átállás Brabhamnek kedvezett, aki az első konstruktőri-pilótaként Világbajnoki címet nyert, és a következő év is az ő sikerüket hozta.
Dennis Hulme mindössze két győzelemmel nyerte el a világbajnoki címet a BrabhamBT24-gyel.
Az elülső vezetőszárny az 1967-es Belga Nagydíjon jelent meg előszőr.
A maranelloi Mauro Forghieri találmánya már a következő évben eredményeket produkált.
Viszont a szárny sikere egyeseket olyannyira magával ragadott, hogy 1969-ben már két méter magasságra a talajtól is felszerelték őket.
Hill és Rindt Lotusairól Spanyolországban le is szakadtak, súlyos balesetet okozva ezzel.
A Szövetség ekkor elhatározta, hogy korlátozza a túlzásokat.
1968 - Egy tragikus év köszöntött be.
Jim Clark, Ludovico Scarfiotti, Mike Spence, és Jo Schlesser halálát követelte a szezon.
A címet végül a Lotus-Ford nyerte el Graham Hill-lel a volán mögött.
1969:Az időközben felnövekedett pilóták nemzedéke közül itt villant meg elsőként Jackie Stewart, aki a Matra-Ford-dal az évtized utolsó Világbajnokságát megnyerte.
Érdekesség:
A pilóták egyre jobban hallatták hangjukat a biztonsági felszerelések hiánya miatt (védőhálók, pályamódosítások stb)
A szövetség viszont visszadobta a labdát, hogy a csapatok fizessék ki ezeket a felszereléseket, és az átalakítások költségeit.
Probléma viszont az volt, hogy miután az Esso és a BP kőolajipari cégek valamint a Firestone gumigyártó cég is kivonult a cirkuszból, így sok csapat jelentős anyagi forrásoktól esett el.
Colin Chapman azonnal elkezdte keresni a támogatókat immár az autózás világán kívűlről is.
Így a Lotus lett az első olyan autó, ami már nem csupán a műszaki jellegű szponzori felirattal jelent meg, hanem a (vörös-fehér-arany) Gold Leaf cigaretta márka színeibe öltözött.
Ezekkel a szponzorokkal a cirkusz bevételei egyre magasabbra nőttek.
